Az intézetet Tatabánya Megyei Jogú Város Önkormányzata a 196/1992. (XI. 19.) sz. közgyűlési határozatával alapította 1993. január l-jén.
önkormányzat. A szakmai-művészeti munka irányításával Gonda János zongoraművészt bízták meg, az új intézmény művészeti tanácsának tagjai: Forrai Katalin, Csébfalvi Károlyné, Tusa Erzsébet, valamint a tatabányai városi zeneiskola mindenkori igazgatója és az intézet mindenkori kulturális menedzsere. A tatabányai intézet műhelyként kívánt teret adni a különböző zenepedagógiai irányzatoknak, népszerűsítette az értékes törekvéseket, az elszigetelt kísérleteket. Különböző kurzusokat hangversenyeket, bemutatókat és konferenciákat szervezett.
Az önkormányzat 2000. december 31-gyel jogutód nélkül megszüntette.
A „Kreatív Zenepedagógiáért” Közhasznú Alapítvány működtette tovább 2001-től.

1905-től az I-III. osztályos leányiskolának az 1920/21-es tanévben 186, az 1925/26-os tanévben 102, az 1930/31-es tanévben 180 tanulója volt. A város 1935-ben megszüntette az iskola működését. Az iskola épületét eladták. Az iskola körzetéhez tartozó tanulókat az Ezredéves és az Olaj Utcai Községi Népiskolához (1938-ig) osztották be. Az 1766-ban alapított városi iskola végleg megszűnt.
Az iskola vezető tanítói, 1926-tól 1935-ig iskolaigazgatói: Tóth József (1864-1887), Láng István (1887-1888), Sólyom Lajos (1888-1893), vitéz Óvári Dániel (1893-1907), Szeib István (1907-1921), Lambert Vilmos (1921-1935).

Az Országgyűlés Magyarország parlamentje, legfőbb hatalmi és törvényhozó szerve, a népszuverenitás letéteményese. Jelenleg állandó jelleggel Budapesten, az Országházban ülésezik.
A magyar országgyűlést a romantikus történettudomány – Anonymus leírása – alapján a honfoglaló magyarok népgyűlésére vezette vissza. Ezt írott források nem támasztják alá, ha a törzsi időszakban lehetett is hasonló gyűlés, folytonossága megkérdőjelezhető. A modern történettudomány szerint a magyar országgyűlés intézménye fokozatosan alakult ki az érett feudalizmus idején. Elődei elsősorban a székesfehérvári törvénylátó napok, másod sorban a királyi tanács, az egyházi zsinatok és a szerviensek gyűlései voltak.A 13. századtól a törvényhozás a király és az országgyűlés közös joga volt, ami később a kialakuló rendi társadalom alkotmányának egyik alapelvét alkotta. Az Árpád-ház kihalása után a királyt több esetben az országgyűlés választotta (szabad királyválasztás joga).
Az országgyűléseket az uralkodó hívhatta össze, aki megnyitó beszédében, illetve leiratokban körvonalazhatta kívánságait. Ekkoriban az országgyűléseket legtöbbször Székesfehérvárott és Pest mellett, a Rákos-mezőn tartották.
Az országgyűlést kezdetben a főurak és az egyház vezetői alkották, majd az ún. rendi országgyűlésben a főurak és egyházi vezetők mellett a magyar nemesség és a szabad királyi városok képviselői is helyet kaptak.
Az országgyűlési küldöttek választása a 13. századtól kialakuló nemesi vármegyékben (a nemesség megyei önkormányzati intézménye) zajló megyei küldöttválasztások útján történt.
Magyarországon a 15. század végére három rend (nemesség, papság, polgárság) jött létre. A nemesség továbbrétegződésével a 16. századra négy rend (főnemesség, köznemesség, papság, polgárság) különült el, és e rendek országgyűlési jogai 1848-ig fennmaradtak. A rendi állam törvényhozása a rendi (ország)gyűlés volt, amit az uralkodó hívott össze, és jogában állt feloszlatni is. Ő terjesztette be és szentesítette a törvényeket, azokat azonban már a rendek vitatták meg. A rendi országgyűlés nem jelentett minden évben, folyamatosan ülésező intézményt. Az uralkodók politikai helyzettől, érdekeiktől, a rendek nyomásától függően hívtak vagy nem hívtak össze országgyűlést, sokszor évekig nem volt országgyűlés. A magyar rendi országgyűléseken a rendek közül a nemesség jutott döntő szerephez, a papság és főként a polgárság szerepe inkább kiegészítő volt.
A magyar országgyűlés tagjai a 15. századig együttesen, „egy táblán” (jelentése „egy asztalnál”) folytatták tanácskozásaikat. Később az egységes nemességen belül a főnemesség (főrendi nemesség; hercegek, grófok) és a köznemesség fokozatosan elkülönült, a köznemesség saját követküldési jogot szerzett. Az Országgyűlések idején ülésező Királyi tanács tevékenysége már ekkor körvonalazta a 17. századtól állandósuló felsőtáblát: a két tanácskozás a gyakorlatban egyre inkább mint az országgyűlés két táblája működött. E tárgyalásokat hely szerint is külön folytatták. 1526-ban a székesfehérvári országgyűlést a rendek a szabad ég alatt, a főurak a prépostsági épületben, az 1559-es és az 1565-ös pesti országgyűlésen az alsótábla ülését a ferencesek kolostorában, a felsőtábláét a prímásnál tartották. 1608-ban az országgyűlést hivatalosan is „két táblára” osztották, ekkor vált kétkamarássá a rendi országgyűlés.
Buda 1541-es török elfoglalása, az ország három részre szakadása után a Habsburg uralom alatti királyi Magyarország országgyűléseit legtöbbször Pozsonyba (alkalmanként Sopronba) hívták össze. Az Erdélyi Fejedelemségben, majd a 18. századtól a Habsburgok által külön kormányzott Erdélyben külön erdélyi országgyűléseket tartottak.
A török hódoltság alatti területen a Török Birodalom által kialakított rendszerben folyt az ország kormányzása.
1608-ban törvénybe iktatták a királyi Magyarország országgyűlésében a kétkamarás országgyűlést, kettéválasztva egymástól a főtáblát és az alsó táblát (a követek tábláját). A főtábla (főrendi tábla, felsőtábla, mai szóval felsőház) tagjai a főnemesek és főpapok (érsekek és püspökök) voltak, születésüknél illetve hivataluknál fogva. Az alsótábla (kamara, képviselőház) ülésein a köznemesi, papi és polgári rend képviselői üléseztek: a nemesi vármegye választott képviselői, a szabad királyi városok küldöttei és a káptalanok képviselői.
Az alsótábla választott küldötteire a teljes választókorú népesség mintegy 10%-a szavazhatott (5% megyei nemesség, 5% szabad királyi városok lakói). A nemesi küldöttek (1 követ mindegyik vármegyéből) megválasztására a megyei küldöttválasztásokon, hosszas, zajos kortes hadjárat után a vármegyeházán került sor.
Az országgyűlés a 17–18. században mintegy 500 főből állt.[
A rendi országgyűlést 1848-ban váltotta fel a népképviseleten alapuló országgyűlés. Egyéni, egyfordulós, relatív többségi választási rendszerben a 20. évüket betöltött és a vagyoni cenzusnak megfelelő magyar férfiaknak volt választójoguk. A választhatóság korhatára 24 év, feltétele a magyar állampolgárság és a magyar nyelv ismerete volt.
Az 1867. évi kiegyezés után két kamarából, a Főrendiházból és a Képviselőházból állt. 1885-től a protestáns egyházak egyes vezetői is hivatalból tagjai lettek a Főrendiháznak.
Az Országgyűlés az őszirózsás forradalom után, a Károlyi Mihály-kormány hivatali ideje alatt (1918–1919) nem működött (nem ült össze), feladatai a Magyar Nemzeti Tanács látta el. Károlyi bukásával és a Forradalmi Kormányzótanács hatalomra kerülésével az Országgyűlés egy helyi tanácsi választásokat (1919 április 7-8. körül) követően Tanácsok Országos Gyűlése néven működött (tagjait a városi és megyei tanácsok, valamint a szakszervezetek delegálták, tehát nem közvetlen választással jutottak be) de a körülmények miatt csak egyszer ülhetett össze (1919. június 14–23.), mielőtt a teljes Tanácsköztársaságot megbuktatták.
1918-tól 1927-ig az országgyűlés egykamarás volt, Nemzetgyűlés néven. Ekkor ismét visszaállították a kétkamarás működést azzal a különbséggel, hogy a Főrendiház neve Felsőházra változott, és tagjai nem csupán főrendek és főpapok voltak, hanem több köztestület (a Magyar Tudományos Akadémia, egyetemek stb.) is választhattak főrendiházi tagokat.
1944 decembere és 1945 ősze között Ideiglenes Nemzetgyűlés működött. Az Országgyűlés 1945 őszén ült össze ismét, azóta egykamarás. (Az 1945 óta működő intézményt nagy kezdőbetűvel írjuk, így különböztetve meg a történelmi országgyűlésektől.)
Az 1949. évi alkotmány létrehozta a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsát, amely az országgyűlést széles hatáskörben helyettesítette. Ezután az Országgyűlés szerepe 1987-ig háttérbe szorult, lényegében formálissá vált, évente mindössze négy, egyenként párnapos ülésszakot tartott.
1990 óta évente két, több hónapon át tartó ülésszakban működik.
(Forrás: Wikipédia)

(Szabadbattyán, 1903. márc. 17. – Székesfehérvár, 1967. dec. 30.): festőművész. Oklevelet a Képzőművészeti Főisk.-n szerzett (1925), ahol Glatz Oszkár tanítványa volt. 1925–27-ben a sashalmi kat. gimn.-ban, 1928-tól Tolnán, 1934-től Székesfehérvárott a polgári fiúisk.-ban, 1943-tól a cisztercita gimn.-ban tanított. 1945 után 1963-ig, nyugdíjazásáig a cisztercita, majd ugyanott az áll. gimn.-ban volt rajztanár. Művészetében példaképeit, Paál Lászlót és Rudnay Gyulát követte. Képei több kiállításon szerepeltek. 1927-től vett részt vidéki és orsz. kiállításokon; 1943-tól rendszeresen Székesfehérvárott és Fejér m.-ben, 1953-tól Bp.-en (Műcsarnok, 1953, 1954, 1955; Ernst Múzeum, 1954; Nemzeti Szalon, 1955; a Fényes Adolf Teremben 1955-ben csoportos kiállításon, ezenkívül több dunántúli városban is. Festészetét a posztnagybányai hagyományok tisztelete jellemzi.

1932-ben a Salzmann and Co. svájci cég Budapesten a XIII. ker., Klapka u. 11. sz. alatt rendezte be első üzemét Magyarországon. 1938-ban épült fel a váci üzem, amely a fonalgyártás teljes vertikumát felölelte. A telket a város adta térítés nélkül. Az államosítás után a Finompamutfonó és Cérnázógyár (FICE) váci gyárába telepítették a budapesti üzemet is. 1963-ban a gyárat a Pamutfonóipari Vállalathoz csatolták. A Pamutfonóipari Vállalat 1989-ben jogutód nélkül megszűnt, a váci gyárat a Mestermunka Kft (Masterpiece Ltd.) vette át.

Párniczky Józsefné Nunczás Ilona édesapja Bihar megyei kisnemesi családból, édesanyja jó nevű, pesti kézműiparos családból származott. Ez a család az 1900-as Párizsi Világkiállítás Aranyérmével büszkélkedhetett.
Ilona szüleit 1930-ban Szigethalomba kitelepítették, így ő ott kezdte iskoláit, majd „polgáriba” került, ahol 4 évig Képessy Béláné Wölder Angéla kézimunka és rajztanár, iparművész alapozta meg ismereteit a varrás-hímzés, népművészet területén. Az Állami Tanítóképzőben Undi Mária volt az oktatója, aki diákjait bevonta a népi díszítőművészeti hímző munkába. Itt már terveztek és kiviteleztek a diákok. A Pázmán Péter Katolikus Egyetemen magyar-történelem szakot végzett, 1959-től a Székesfehérvári Megyei Könyvtárban dolgozott majd a Levéltárba került, innen ment nyugdíjba. A Fejér Megyei Művelődési Központban indított hímző szakkörvezetői képzésbe kapcsolódott be, itt mestere Fejér Mária tanárnő volt. 1978 és 1982 között a Népművelési Intézet által szervezett országos továbbképzéseken vett részt. Ismetereit felnőttek, gyermekek részére szervezett szakkörökben adta tovább, 1975 és 2005 között 9 csoportban oktatott. Tanított Finnországban és japán művészekkel is megismertette magyar népművészet kincseit. Gyűjtötte, fotózta, rajzolta Fejér megye hímzés motívumait, gyűjtött Pázmándon, Seregélyesen, Lovasberényben, Csákváron, Válon, Vértesacsán, Sárbogárdon és Pákozdon. Neki köszönhető, hogy Fejér megye fehér hímzései megmaradtak az utókor számára, a fehér hímzés „Nagyasszonyának” tekintik. 1976 óta rendszeres résztvevője és díjazottja helyi, megyei, országos és nemzetközi pályázatoknak, kiállításoknak.
A Fehér megyei Népművészeti Egyesület alapító tagja.
A Fehérvári Kézművesek Egyesülete tiszteletbeli tagja.
A Népművészet Mestere díjat 2011-ben kapta meg.
Díjai:
Arany- és gyémántdiplomás pedagógus.
Jelentősebb elismerések, díjak, kitüntetések:
NIT nívódíj: 1983
„Szocialista Kultúráért” kitüntetés: 1985
Pro Renovanda fődíj: 1996
„Székesfehérvárért” emlékérem: 1998
Király Zsiga Díj: 2004
Élő Népművészet Országos- Népművészeti Kiállítás: Gránátalma díj 2 alkalommal
Népi iparművész: 1983

1896-ban alapították meg Pécsbányatelepen az Állami Szénbányász Iskolát 1930-ban szakiskolává szervezték át Magyar Királyi Bányászati és Mélyfúrási Szakiskola néven. Középiskolai rangra csak 1935-ben emelték (Magyar Királyi Pech Antal Bánya-, Kohó- és Mélyfúróipari Középiskola). 1942-ben az iskola Nagybányára, majd 1944-ben Sopronba költözött. 1949. január 20-án a vallás- és közoktatásügyi miniszter az iskolát Tatabányára helyezte át. A Péch Antal Műszaki Szakképző Iskola és Gimnázium Tatabánya Megyei Jogú Város Felsőgalla városrészében, a volt polgári iskola épületében helyezkedik el 1949-óta. 1949. július 27-től az intézmény új neve Állami Pech Antal Bányaipari Aknászképző Középiskola, majd szeptember 1-től hivatalos elnevezése 27. Bányaipari Aknászképző Középiskola és 1. sz. Bányaipari Aknászképző Technikum, illetve 2. sz. Bányaipari Technikum lett. 1953. március 15-től az ország technikumait szakosították, így a tatabányai iskolából Aknászképző Technikum és Bányaipari Technikum lett. A szakosított technikumokat 1957. július 1-től visszaalakították, ezért az elnevezés ismét változott: Pech Antal Aknászképző Technikum, illetve Pech Antal Bányaipari Technikum.
Az iskolák feletti felügyeletet 1957. július 1-től a Nehézipari Minisztérium Személyzeti Főosztályának Oktatási Osztálya vette át. A következő jelentős esemény 1957. október 1-jéhez kötődik, amikor a két tagozatot egyesítették és létrejött a Pech Antal Bányaipari Technikum. Az iskola hivatalos elnevezése 1961. november 1-től Pech Antal Bányaipari Aknászképző Technikum. Az 1971/72-es tanévtől a tatabányai iskola maradt az ország egyetlen bányaipari technikuma. 1973 és 1976 között fokozatosan Tatabányára költöztették az addig Budapesten működő Szabó József Geológiai Szakközépiskolát. Az 1978/79-es tanévben megkezdte működését a Bányagépészeti és Bányavillamosság Szakközépiskola is. 1986-tól az iskola elnevezése Bányaipari Aknászképző Technikum, Geológiai, Bányagépészeti és Bányavillamossági Szakközépiskola lett.
Tatabánya Megyei Jogú Város Képviselőtestülete 2005. augusztus 1-i hatállyal összevonta a Péch Antal Műszaki Szakképző Iskola és Gimnáziumot a Bánki Donát Ipari Szakközépisko-lával.
A tagintézmény 2017.09.01-től Tatabányai SZC Bánki Donát – Péch Antal Szakgimnáziuma néven működik tovább.
A törzsépületben az utolsó tanítási év 2020-ban zárult: https://www.facebook.com/bankitatabanya/videos/2582214235382825

Az üzem 1950-ig Váci Vágóhíd és Jéggyár Vállalat címen szerepelt. 1951-től vette fel a Váci Húsipari Vállalat nevet. 1962. május 10-én átvette a Gödöllő község kezelésében levő vágóhidat. 1963–1964-ben a Ceglédi Húsipari Vállalat, a Nógrád megyei Húsipari Vállalatot, a Váci Húsipari Vállalatot egyesítették és megalakították a Pest–Nógrád megyei Húsipari Vállalatot. 1968-ban újabb összevonásra került sor. A Pest–Nógrád megyei Állatforgalmi Vállalat (székhely: Budapest) és a Pest–Nógrád megyei Húsipari Vállalat egyesítésével létrehozták a Pest–Nógrád megyei Állatforgalmi és HúsipariVállalatot, budapesti székhellyel, s ennek egyik gyára lett a váci üzem. 1968 végétől szerepel a vállalat mai nevén.

Vác legmagasabb műszaki színvonalon működő nyomdája a Dercsényi Dezső által alapított Pestvidéki Nyomda volt. 1907-ben hozta létre nyomdavállalatát, mely a város és a régió legjelentősebb nyomdaüzemévé nőtte ki magát. A nyomda 8-12 munkást foglalkoztatott, akik 1 szedőgépet, 2 gyorssajtót és 2 nagyobb, teljes ívnagyságú nyomógépet használtak. Széles körű tevékenységet fejtett ki, számos újság, könyv és jó ízléssel készült, díszes aprónyomtatvány került ki a nyomdagépek alól. Itt készült a Mayer Sándortól átvett, s a két világháború közötti időszak legjelentősebb váci újságja, a Váci Hírlap is.

Előbb: Szatmári Irgalmas Nővérek Római Katolikus Leány Általános Iskolája: az 1853-ban alapított Ferenc József Nőnevelő Intézet Római Katolikus Leány Népiskolájának és a Római Katolikus Polgári Leányiskolájának jogutódja. (Később Bajcsy – Zsilinszky Téri, majd Petőfi Sándor Általános Iskola.)
1995-ben: 1995. augusztus 1-jén az intézmény újból a Szatmári Irgalmas Nővérek tulajdonába került, és felvette a Szent Imre Általános Iskola nevet.
A Május 1. Iskola Széna téri épületének szabad kapacitása lehetővé tették az 1996- tól 1999-ig a Magyar-British International School alapítvány által fenntartott iskola, majd 1999/2000-es tanévtől a volt Petőfi Sándor Általános Iskola tanulóinak elhelyezését.
A jogutód intézmény új neve 1999-től: Május 1- Petőfi Sándor Általános Iskola. 2000-től: Széna Téri Általános Iskola az elnevezése.
(Forrás: Surányi István: Alsó fokú oktatás Székesfehérváron (1990-2000)